A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális alap társfinanszírozásával valósul meg.

Czigány Zoltán (1965-2011) - a "copfos és a nyelvész"

PPKE BTK | 2013. december 10. | BTK | öregdiákok

A magyar író, költő, filmrendező a legelső évfolyammal kezdte meg tanulmányait 1992-ben a Pázmányon, Budán a Ménesi úton. Könnyű volt megkedvelni őt, hiszen egy lendületes, széles látókörű és kedves ember volt már akkoriban is. Azt már tudtuk róla évfolyamtársai is, hogy a film és a televízió lesz az ő kedvenc mozgástere a jövőben, de hogy mesekönyvekkel is sikert arat, arra valószínűleg ő sem gondolt pázmányos évei alatt. Korai halála mélyen megrendített mindenkit. A BTK interjúját olvashatjátok.

Hogy emlékszel vissza a Pázmányon eltöltött évekre? Mit adott neked az egyetem?
Alapvető élményeket nyújtott. Mécs Lacival átmásztunk egy kerítésen, és ő, a későbbi hegymászó, megkérdezte, mitől vagyok ilyen lajhár? Ez még a Ménesi úton történt. Ott írta az autóm ablakára egy lány, aki ma az MTV egyik műsorvezetője, hogy szia, copfos.
De természetesen, a diákokkal kötött barátságok mellett rengeteg dolgot adtak a tanárok. Nehéz sorolni, mert annyi remek tanár volt, és annyi mindent elmondtak nekünk, ami örökre megmaradt. Például Maróth Miklós, Horváth Mária, Nemeskürty István, Csűrös Miklós, Barlay Ö. Szabolcs, Ratzky Rita, Kiczenko Judit, Fodor Katalin, de tényleg hosszú a sor. Minthogy a Bölcsészettudományi karra, magyar szakra jártam, rengeteg irodalmi és nyelvi élmény ért. Csűrös tanár úr Mikesről szóló előadásai miatt kezdtem fiktív, magyarországi leveleket írni Mikeshez. A nyelvi oktatás pedig olyan alapvető maradt, hogy a gyerekeim azóta is nyelvésznek neveznek, pedig csak fontosnak tartom a magyar nyelvet.

Mivel foglalkoztál diplomád megszerzését követően és most merre dolgozol?


Már az egyetem évei alatt is dolgoztam - minthogy viszonylag később kezdtem, mint mások -, akkor is televízióműsorokat, dokumentumfilmeket rendeztem, csodálkoztak is évfolyamtársaim (Nógrádi Cili, Kecskeméti Eszter, Mécs Laci, akikkel Pasarétről indultunk együtt Piliscsabára, aztán a Máriaremetei úton már Dian Viki is velünk volt), hogy az előző délután, az órák után vidékre indultam forgatni, aztán éjjel még egy jazzkoncertet is rendeztem Budapesten. Mégis azt gondolom, az volt a jó idő. Ma is a Magyar Televízióban dolgozom, a Művészeti Szerkesztőség vezetője vagyok, csak a pénz meg a műsorok fogynak, és adminisztratív munka kevésbé lelkesítő, mint alkotni valamit. De az elmúlt évek alatt rengeteg segítséget, ötletet adott, amit a Pázmányon megtanultam.

Munkád mellett mivel foglalkozol, mesélj a családodról!


Gyermekem már akkor volt, mikor egyetemista voltam, 23 éves koromban született Zsófi, aztán később Matyi, négyen élünk együtt, és rendszeresen - a lovagláson kívül, ami családi mánia - azzal foglalkozunk, hogy áthordjuk a szomszéd utcába a szelektív hulladékot. Aztán, ha tehetjük, Olaszországba járunk. Olaszul is a Pázmányon kezdtem el tanulni, elég gyengén ment, aztán a tanárnőnk egyik jó tanítványa, Mocher Melinda kezdett el korrepetálni, és ebből mégis lett valami, legalább annyi, hogy most harmadéves egyetemista  lányom olaszszakos, a fiam pedig most kezd el olaszt tanulni a gimnáziumban. Sokszor - ha néhány mondatra is - olaszul beszélünk itthon. Persze, ez nem csak a nyelv szeretete, hanem a tájé is, ami, ezekkel a szavakkal jobban felidéződik.

Gratulálunk a könyveidhez, egyik meséddel az Év gyermekkönyve címet is elnyerted. Miért gyermekkönyveket írsz?


Mert gyermekeim vannak. Sose akartam meseíró lenni, de esténként mesélnem kellett. Először a lányomnak, mert kétévesen leesett egy nagy lóról Gödöllőn, aztán a fiamnak folytattam a történeteket, aki kazettára vette, hogy többet hallgathassa. Később, mikor egyik prózakötetem címlapját ő rajzolta, megérezte, milyen az, ha megjelenik egy mű, mások elé tárul a lelkünk. Attól kezdve nem hagyott, le kellett írnom a kazettákról a meséket, persze stilizálni némileg, és kiadót keresni. Engem is meglepett aztán a siker, és most már Csoda és Kósza történeteinek második könyve is megjelent. És nincs mese: kell írni egy harmadikat is.

Tartod-e a kapcsolatot évfolyamtársaiddal, megfordulsz-e néha a piliscsabai campuson?


Sajnos, kevéssé. Néhányukkal ugyan csaknem napi kapcsolatban vagyok, mert összehozott a munkánk. De a többieket is szívesen látnám - csak egy százötven fős társaságnak nehéz osztálytalálkozót szervezni. Piliscsabát nagyon szeretem, forgattunk is ott egy filmet az egyetemről, s most, hogy kérdezed, elhatároztam, hogy ki fogok menni, megnézem megint, csak azért lesz szomorú, mert éppen az ismerősökkel nem találkozom már.

Milyen célok vannak most előtted?


A mesekönyv írást folytatni kell, más írások is várnak már, de leginkább visszatérni szeretnék az aktív filmezéshez, az az alapján elnyert, rusnya irodai munka helyett. És vennék egy lovat!

Az interjút a BTK készítette.